Ez most ki kell blogolnom. Hazafele az uton lattam egy nagy-nagy autot, egy srac vezette, az anyosulesen pedig egy nagyon jol oltozott lany ult bekotott szemmel. A mai nap ez volt a legfurcsabb dolog, amit lattam. Talan a holnap meg cifrabb lesz.

Talan most sikerul befejeznem ezt a bejegyzest. Hosszu ido utan ujra jelentkezem es Seattle-i kiruccanasunk utolso napjarol irok. A vilag nagy szerencsejere egyedul Ritanak kell elviselnie azt a maniamat, hogy mindent elore meg kell terveznem, kulonben nem erzem jol magam. Ezert is szeretek csak vele menni mindenhova, mert o megfogadta, hogy joban-rosszban es emiatt tudom mindenfele rancigalni, akarmilyen bolond es feszitett is a program. Mert mindent meg kell nezni, ez ugye egyertelmu. A repulogep indulasa elott, ami csak este tizet jelentett, meg  beterveztem egy kis oceanparti kirandulast egy vilagitotoronyhoz (New Dungeness Lighthouse). Ez egy kis termeszetvedelmi teruleten van egy kb. 10-20 meter szeles zatonyon 9km-re a parttol. Eleg koran odaertunk, rogton a kilencorai nyitasra, ezzel mi voltunk az elso vendegek a parkban. Ez tobb szempontbol is elonyos volt: a parkorokkel is kellemesen elbeszelgettunk es az allatok se voltak meg megzavarva, igy rettento sok ozt lattunk. Egy kisebb csoport ki is jott utannunk a partra, aminek csak a kivancsisaguk lehetett az oka, mert ugye inni nem tudnak az oceanbol, ennivalo meg nincs semmi a tengerparton. egy darabig kovettek minket a zatonyon, talan egy kis elelmet remelve, aztan visszszaladtak az erdobe. Nagyon helyes kis park volt, egy szep partszakaszbol, a 8-10 km-es zatonybol es egy kis erdobol all, amiben van egy kemping. Nekem eddig nagyon tetszenek az itteni taborhelyek, jo a felepitesuk, tisztak es sok van beloluk, meg Detroitban is lehet taborozni, tolunk 20 merfoldre egy-ket parkban. Rovid tanakodas utan ugy dontottunk, hogy megprobaljuk elerni a tornyot, ami a parkorok becslese szerint is 1,5 -2 oranyi seta. Hat eleg feszitett tempoval, kis uzsonnazassal, toronylatogatassal es fokalessel egyutt sikerul megcsinalni kb 4 ora alatt, ami szerintem szep teljesitmeny volt. Ritarol masfel ev hazassag utan most kellett megtudnom nehany fontos informaciot, megpedig hogy rettenetesen fel a medvektol es az emelkedo vizszinttol. Medve itt nem volt, bar ennek ellenkezojevel meg a parttol 5 merfoldre, az ocean kozepen is sikeresen tudtam ijesztgetni, de a vizszint azert emelkedett, mivel pont a dagaly kezdeten indultunk neki. A parkor azt igerte, hogy lesz eleg helyunk es hittunk neki. Azert neha megijedtem, hogy ottragadunk es lekessuk a repulot. A seta pedig fantasztikus elmeny volt. Kicsit megerolteto volt, mikor a viz leszoritott minket a homokos partrol a kavicsos reszre, de a latvany bosegesen karpotolt. Ocean es hegyek mindenfele, teljes nyugalom es csend, egyedul a hullamokat lehetett hallani. A zatony masik partjan vegig madarak koltenek, ennek koszonhetoen mindig volt tarsasagunk. A szokasos, Detroitbol ismert es nem igazan kedvet siralyok mellett meglepoen sok sas volt. Kedvenceim azok a kis madarak voltak, akik a hullamokat kovetve rohangaltak a parton, gondolom kisodort rakokra, egyeb finomsagokra vadasztak. Rita nem nagyon vette le a szemet a horizontrol, mivel ismet hallottuk, hogy valakinek a valakije latott balnakat. En inkabb fokakat kerestem, de ugye oket szeretik a balnak, tehat ha fokat latunk, akkor a balnara is tobb az esely. Hat vegul balnat nem sikerult talanunk, fokakat viszont annal inkabb. Kicsit felenkek voltak, nem jottek ki a vizbol, de azert mutattak valamifele erdeklodest irantunk, ha nem is tudtak teljesen viszonozni a mienket. Ezen kivul meg egy hadihajot es egy tengeralattjerot is lattunk, amit persze senki sem akar nekem elhinni. Ezt egy kicsit azert megertem, mert en kolibriket is latok rendszeresen, sot egyszer egy gombvillammal is talalkoztam. Itt egy kep, szerintem ez magaert beszel. Szoval egy jo kis seta utan elertunk a toronyhoz. 1857-ben epult es meg mindig mukodik, bar mar nem balnakbol szerzik az olajat, ahogy regen, hanem egy vizalatti vezeteken jon az aram. A tornyot egy onkentesekbol allo tarsasag tartja fonn, akik az egesz evet lefedve, heti valtasban laknak kinn, egyszerre oten. Feladatuk karbantartas es a latogatok korbevezetese, ez nagyjabol napi 20 embert jelent, idojarastol fuggoen. Eleg sok tagjuk van es aktivnak is tunnek, mert a kovetkezo evben mar csak egy szabad het van. Nem nehez megerteni egy latogatas utan sem. Mindenki keressen maganak egy vilagitotornyot, ha teheti!

Múlt szombaton Marioék jóvoltából ismét egy fantasztikus programra sikerült eljutnunk, mégpedig egy repülős show-ra. Voltak csata-újrajátszások a második világháborúból (amiről sajnos a hosszú sorbanállás miatt lemaradtunk) és a vietnámi háborúból is. Sok veterán repülőgépet és hadi gépeket is láthattunk: egyik-másikba még be is lehetett menni. A repcsiken kívül volt pár tank is, amiben persze Pistinek fel kellett pattannia a fegyverekhez.

Egyik pilótától megtudtuk azt is, hogy mindent egybevéve három év alatt kapott kiképzést, s most már óriási, hadi szállítókat vezet. Három év nem is olyan sok.

Blue Angels pedig egy csoportnak a neve, akik fantasztikus formációkban repülve szórakoztatják a nagyérdeműt. Jók is voltak.

Az idő is vegső soron kegyes volt hozzánk: bár egész nap felhős és szeles volt, megúsztuk kb. 5 perc esővel. Még jól le is égett a fejünk.

Na, de a lényeg nem is ez, hanem a gépek. Ja, voltak F16-osok és még egy lopakodó is lopakodott. Helyettem azonban beszéljenek a fényképek:

http://indafoto.hu/katonaik/blue_angels_repulo_show_2009_j_1

Ma, július 14-én, Anyu születésnapjára megérkezett Rajna Sarolta, Öcsiék kislánya. 53cm-es és 3100g. Azt hiszem Anyu nagyon örül a születésnapi ajándéknak: az első kisunokája!

Én pedig örömmel adom át a hosszú évekig viselt "kisRajna" megszólítást.

Nagynéni lettem! Juppi! Pisti meg "uncle Steve". Jó, mi?

Kár, hogy még egy darabig nem látogathatjuk meg őket, de majd bepótoljuk azt is.

Ha kapunk majd képet, kirakom ide is. Addig várjatok ti is türelemmel!

Pisti délután megérkezett Detoitba. Már nagyon vártam. Jól utazott és minden rendben volt a repülés során. Ágnes volt olyan kedves és elhozta őket a reptérről. Ezúton is hála-köszönet érte! A nagyságos úr pedig már húzza is a lóbőrt, szegényem kidőlt az időeltolódástól...

Már több, mint két hete Grosse Pointba költöztem. Amíg Pisti távol van, addig Acsádiék kutyáira, papagájaira, halaira és a házra őrködöm. Ha már úgyis itt kellett maradnom, úgy tűnt, ez lesz a legjobb megoldás. Végülis elvagyok itt. Klassz, hogy van kert, meg lehet bicajozni és még este is kimehet az ember lánya az utcára. Az alkalmat kihasználva elmentem fodrászhoz is. Nagy bátorság kellett hozzá, mert eddig még nem voltam Amerikában fodrásznál. És egyedül megküzdöttem az ollókezűvel, aki nagyon kedvesnek bizonyult.

Ez lenne a két fenevad, akikre vigyázom. Bella, a zsömleszínű spániel, aki megállás nélkül csak enne, pedig fogyókúrázik. A háttérben pedig a hepciás Cappuccino, aki 100%-ig megköveteli, hogy az ember egész nap csak vele foglalkozzon, s jaj annak, aki nem így tesz: hallgathatja az "olajoztlan ajtó-nyikorgás" hangját, amit valahogy kiad magából. Amúgy mindennek ellenére jópofa kis kutyák, valahogy csak eltelik még ez a pár nap.

Idén én is csatlakozhattam a szokásos, évi golfozáshoz Pisti főnöke jóvoltából. Shawnaval, Dinaval és Pistivel kerültünk egy csapatba. Én nagyon-nagyon kezdő voltam, a többiek meg kicsit kezdők. Ez végülis oda vezetett, hogy mi lettünk a legutolsó csapat, de sebaj. Szerintem mindannyian remekül szórakoztunk. Pisti és Shawna szép nagyokat ütöttek, amíg én átlagban negyedikre vagy ötödikre találtam el a labdát. Addig csak a levegőben kalimpáltam. De ennek ellenére is jól átmozgatott a dolog, amit nem hittem volna. Kint voltunk a szép, napos időben és vezethettem a golfautót! Komolyan mondom, az volt a legjobb az egészben! A vacsora is kellemesen alakult. Véletlenül a győztes csapattal egy asztalhoz telepedtünk le. Hát, ők igazi profik voltak. Az egyikük pl. minden nap játszik, s amikor naívan megkérdeztem, hogy télen mit csinál, akkor ezt válaszolta: "Elmegyek Floridába." No comment.

Mióta jártunk Seattleben még történt néhány dolog.

Például voltunk a Magyar Fesztiválon, ahol saját készítésű mézeskalácsokat és képeslapoka árultam a templom javára. Egész jól sikerült, egy délután alatt kerestem nekik kb. 80 dollárt. És az is jó volt, hogy a palacsintaárusokhoz raktak minket, így persze a nénik minket is megkínáltak... Volt gyermek és felnőtt táncoscsoport, tombola, meg finom ételek, és persze az elmaradhatatlan lagzis zene. Az igazat megvallva nem is volt rossz, jól nyomták a srácok. Talákoztunk Barnabás atyával is, akinek teljesen elment a hangja, ezért a beszédjét a rendezők olvasták fel. És legnagyobb meglepetésemre eljött Bao, a vietnámi osztálytársam és a férje. Nagyon aranyosak voltak, tetszett nekik a zene, meg a töltött káposzta és a palacsinta is! Hát naná, az kinek nem ízlik?! Nem sok kép készült, de azt ide kattintva megnézhetitek: http://indafoto.hu/katonaik/collections

Ezen kívül jártunk ismét Chicagoban. Briant és Kimet látogattuk meg. Még tavaly ősszel ígértük meg nekik, hogy elmegyünk és nem lehetett tovább halasztani a dolgot. Bálinttal és Ágival mentünk, de ők külön járták az útjukat, hiszen először jártak a városban. Mi a klasszikus túristás látnivalók helyett bolhapiacon, meg bulizós-egyetemista városnegyedekben sétálgattunk. Én nagyon jól éreztem magam. Brian és Kim is nagyon kedvesek voltak, pedig két macskájuk is van... :) Képek ugyanazon a linken találhatóak.

Ugyancsak ott nézhetitek meg a "Race for the cure 2009" képeit is. Megint az ablakunk alatt haladt el a tömeg, akárcsak tavaly. Nagyon klassz volt ennyi embert látni az amúgy kihalt utcákon. A sarkoknál zenészek szórakoztatták a sétálókat, a templomnál pedig egy imára vagy áldásra állhattak meg az emberek.

Részemről véget ért a seattle-i beszámoló, ugyanis Pisti pár hete fogadalmat tett, hogy az utolsó napot ő fogja megírni. Nem tudom, hogy ez mennyit várat magára... Türelem!

Uti beszámolónk végén azért még megemlítenék pár dolgot, ami eddig kimaradt.

Például, annak ellenére, hogy Seattle hegyoldalban fekszik, az autóutakon vannak külön felfestett biciklisávok, s egyszer még biciklis dugót is láttunk a piros lámpánál. Mondanom sem kell, követendő példa és egyáltalán nem kivitelezhetetlen! Éljenek a bringások!

A biciklisávok természetesen a városi utakon voltak. Az autópályás közlekedést az ún. "car pool lane" könnyíti. Amerikában elég népszerű, hogy mondjuk négy ember összeáll egy munkahelyről, s együtt járnak dolgozni, egy autót használva a négy helyett. Megint csak azt mondhatom, hogy helyes-helyes! És a mozgalmat elősegíti ez az autópályasáv, amin csak a buszok, taxisok és az ilyen "car-pool"lal közlekedők vezethetnek.

A turizmust elősegítendő és a belvárosi dugókat elkerülendő kiváló megoldás, hogy a város szívében ingyenes a tömegközlekedés. Csak kicsit elgondolkodtató...

Az egyik ilyen buszozásunk alkalmával Pistivel magyarul beszélgettünk, amikor egy előttünk ülő indián hátrafordult, s dörmögő hangon közölte velünk, hogy "I can scalp you!" ("Megskalpolhatlak!") Valószínűleg az idegen nyelvről arra asszociált az ürge, hogy róla beszélünk. Üldözési mániás indián. Mindenesetre elkerekedtek a szemeink!

Pisti nagyon tűzbe jött, amikor az egyik múzeum mellett meglátta férfi-szoknya boltot. Egyszer-kétszer már Detroitban is láttunk szoknyás hapsikat, szóval nem voltunk teljesen meglepődve. Természetesen ehhez a szoknyához vad kinézetű bakancs jár, hogy ne legyen férfiatlan a látszat...

A végére pedig egy kis utcai hangulatkép. Viccesek voltak a lányok...

Vasárnap (Május 3.)

Reggel részt vettünk szentmisén, majd újra nekivágtunk a hegyeknek. Ezúttal esőerdőben kirándultunk, ahol tényleg esett az eső... Különleges klímájának köszönhetően igen változatos ez a félsziget: gleccserek, havas hegycsúcsok és esőerdős vidékek is jól megférnek egymás mellett. No, meg a medvék. Be kell valljam, kissé rémült voltam attól a tudattól, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy medve. De szerencsére erre nem került sor. Mindenesetre nagyon klassz élmény volt egy esőerdőben sétálgatni. Sok képet az eső miatt nem tudtunk készíteni, de azért ízelítőnek itt van pár:

Ha jól emlékszem, ez a fenyő több, mint 500 éves. Pisti próbálkozott a fáramászással, de nem jutott túl magasra...

Ezen az ösvényen mentünk. Minden fa tiszta mohás meg zuzmós volt. Azt mondták, ne nagyon hagyjuk el az ösvényt a medvék miatt...

Hazafelé egy boltban javasolták, hogy tegyünk egy kitérőt az óceán partjára, mert vonulnak a bálnák. Természetesen nem kellett kétszer mondani...  Sötétedés előtt értünk oda. Életünkben először láttuk meg a hatalmas Csendes-óceán partját. Eléggé háborgott, meg nem volt valami szép idő, de mindezek ellenére lenyűgöző látvány volt. A parton a hullámok által kivetett kövek és fadarabok, farönkök hihetetlenül simára voltak csizsolódva. Még egy szálka sem állt ki belőlük, mindegyik olyan tökéletesen kerekded volt! És úgy tűnt, hogy rajtam kívül az óceán is szereti Pistit...

 Sok érdekességet láttunk a parton. Pl. láttunk tengeri vidrát (nem biztos, hogy ez a hivatalos neve, mindenesetre nem folyami), ami óriási volt, több, mint egy méteres! És elrepült felettünk egy fehérfejű rétisas is, ami ugyebár az USA jelképe. Nagyon megtisztelve éreztük magunkat. Az angol neve amyúgy bold eagle, ami kopasz sast jelent. :)

Természetesen integettünk Kínának a túlpartra, de nem kaptunk semmilyen visszajelzést. Sebaj. Készítettünk egy képet magunkról, de persze a gép a homokban landolt, miután elkattintotta a képet. Hál' Istennek, azóta is gond nélkül működik. De azért nem kíséreltünk meg egy jobb képet készíteni.

 Az óceánparton sétálni és ücsörögni még ilyen borús időben is fantasztikus volt. Én nagyon szeretek a lobogó tábortűz mellett is időzni, csak nézni, elmerülni a gondolataimban és szép lassan lecsendesülni. Az az igazság, hogy meglepett, de az óceán hullámzása is ilyen hatással volt rám. Pedig hát tűz és víz...

A parton, kissé távolabb volt egy indián rezervátum. Nem valami nagy település, meg a sztereotípiákkal ellentétben nem sátrakban laknak. Amúgy csomó kaszinójuk van a félszigeten. Hatalmas probléma a rezervátumokban a munkanélküliség és ezért sokan szerencsejáték függők lesznek. Szomorú. Az alábbi képen a jobb oldali kis házikók már oda tartoztak.

A bálnákról meg csak annyit, hogy csalódtam bennük. Én rendületlenül vártam és vártam és vártam, de nem tűntek fel a látóhatáron. Nem volt szép tőlük...

De vígaszképpen Pisti engedte, hogy vezessem kicsit az autót. Bár én csak a parkolóban akartam menni egy kört, de végül felbátorított, s az útra is felmentem. Persze nem sokat, csak a legközelebbi leállóig. Jó móka volt! :)

Szombat-Irány a félsziget! (Május 2.)

Reggel fürgén kijelentkeztünk a hotelból, Pisti elment a bérelt autóért és neki is vágtunk a hosszú útnak. Félúton Olimpia városában álltunk meg pihenőre, ami egyben Washington Állam fővárosa is. Helyes kis városka. Nagy meglepetésünkre nyitva volt a főtéren található parlamentjük, ami hagyján, de egy árva lélek nem volt benne! Se biztonsági őr, se idegenvezető, se takarító, senki. Szóval besétáltunk, s jól körbenéztünk az alsóházban és a felsőházban is. Nagyon szép épület. Aztán megkerestük a városka piacát, ahol bevásároltunk a nap hátralévő részére, meg koncerthallgatás közben megtömtük magunkat mindenféle földi jóval. Sajnos kicsit szemerkélt az eső. Vettünk Jerkey-t (remélem, jól írom!), ami szárított hús. Másfél évig nem voltam hajlandó még csak rá se nézni, aztán olyan finomnak bizonyult, hogy titokban később eszegettem belőle. Bocs, Pisti! :)

Késő délután megálltunk még egy útszéli kis étkezdében: az a tipikus, amit az ember lát a filmekben. Házias ízek, pincérnénik, akik kancsóban hozzák a kávét, giccses berendezés és szakállas manusok, akik valószínűleg naponta ott támasztják a pultot. A pitéjük mindenesetre mennyei volt!

Autókázásunk végig gyönyörűséges tájakon vezetett: a hegyek egyre nőttek, tavak mentén haladtunk el, s minden zöld volt. Egy kis tónál megálltunk rácsodálkozni a természetre, aztán tényleg tátva maradt a szánk, ugyanis egy őzcsalád békésen legelászett a parton, s egyáltalán nem zavarta őket a tudat, hogy ott vagyunk. Egész közel tudtunk menni hozzájuk, de nagyon nem zavartuk őket. Ott készítette Pisti többek közt ezt a remekművet:

Mielőtt elfoglaltuk volna a szállásunkat, még napnyugta előtt felvezettünk a hegyekbe. Pontosabban a Hurricane Ridge-hez. Persze túrázni nem tudtunk, mert érkezésünk előtt esett a hó, de a hegyek és a friss levegő, hmmm, harapni lehetett! Felemelő érzés volt kijutni eleve Detroitból, aztán meg a városi létből! Sokat vártunk rá.

Pisti jön a semmiből c. kép

Rita boldog c. kép

Sötétedett, ezért lassan leereszkedtünk a hegygerincről.

Péntek (Május 1.)

A mai nap kissé zűrösen indult. Hajókirándulást terveztünk Marioékkal, s a parton találkoztunk volna, de egy barom rossz irányba irányította Pistit, s mi így lemaradtunk az indulásról. Eggyel későbbi járattal mentünk Marioék után, majd visszafeé már együtt hajókáztunk. Ez igazából nem is annyira hajókázás volt, mert egy böhöm nagy komp volt, ami az öbölben fekvő kis szigetre szállítja a lakosokat. A kilátás mindenesetre gyönyörű volt, az egész várost lehetett látni, az öböl másik oldalán pedig a nemzeti park havas hegycsúcsait, ahová holnap megyünk! Juppi!

Azt hiszem elég jól látszik ezen a képen, hogy mennyire fújt a szél... A háttérben a város: mögöttünk a belváros, tőlünk balra pedig a híres Speace Needle. Ez a kedvenc képem. :)

Délután befizettünk egy túrára a Boeing gyárba. Térfogatra az a világ legnagyobb épülete. Hát állati nagy is! Sajnos bent nem lehetett fényképezni, csak egy pici, külső kiállítóteremben. Ott készültek ezek a remekművek:

A szerelőcsarnokban láttuk az új, Boeing 787-est, amelynek különlegessége, hogy nagyon hajlékonyak a szárnyai: a törésteszteknél csak akkor tört el, amikor a gép teste fölött már majdnem összeértek. Állítólag ennek az lesz az egyik jótéteménye, hogy kevésbé lehet majd érezni a turbolenciát, ami a hányósoknak azt hiszem, fontos... Meg párásabb lesz a levegő az utastérben, amit most számdékosan tartanak olyan szárazon és jó sokat isznak az utasok.

Volt egy fickó, akit hosszabban figyeltünk: épp a szárnyba szerelt be egy kb. 30cm hosszú fémdarabot és nem volt valami bíztató a látvány: ide oda forgatta, sehogy sem illett be, néha elment megnézni a számítógépen, hogy hogy is kéne, aztán egy 10 perces próbálkozás után sikerült neki. Mert hogy minden szerelőnek van egy számítógépe, ami segít nekik. Rengeteg ember, rengeteg számítógép, négy-öt félkész repülőgép, kb. ez volt a csarnokban. És minden munkás biciklin közlekedik, mert olyan nagy a csarnok.

Nagyon klassz volt látni!

Csütörtök (Április 30.)

Reggel ismét a piacon sétálgattunk, majd ellátogattunk a Smith Towerbe. Sajnos nem igazán emlékszem, hogy miről is híres az az épület. Mindenesetre nagyon klassz liftjei vannak: kézzel kell behúzni az ajtórácsokat és szép, patinás aranydíszítése van. Volt liftes bácsi is.

Jó magas épület, s majdnem a tetején van egy kilátó, ahonnan jól kiláttunk. Érdekessége, hogy a kupolában van még egy kétemeletes lakáska, amit egy gyerekes család bérel. Nekik a kilátóig fel kell jönniük a liften, aztán lépcsón tovább. Hát az biztos, hogy a szomszédokkal nincs gondjuk ott, a magasban!

Az egyik főutcán keresztül ráláttunk a Space Needle-re is:   

A Smith Tower után a közeli Aranyásó Múzeumba néztünk be. Itt megtudtuk, hogy az Alaszka felé, Kanada keleti partjain fekvő aranylelő helyekre innen indult útnak megannyi szerencsevadász. Seattle volt az utolsó nagy település, ahol minden szükséges felszerelést beszerezhettek a kalandorok, majd megkezdték útjukat a havas észak felé. Ha jól emlékszem, mindössze a kalandorok 5%-a volt igazán szerencsés és gazdagodott meg az aranyból. Volt egy klassz "szerencsekerék" a falon: azt megpörgetve kiderült, hogy mennyire vagyunk szerencsések: beletartozunk-e abba a kiváltságos 5%-ba? Hát Pistinek persze összejött. Én csak az 5. életemben lettem volna szerencsés aranyásó, de mivel hozzámentem Pistihez, így azt hiszem jól jártam. Pici, de nagyon érdekes kis múzeum volt.

Este Gyuláékkal és Hansékkal egy japán étteremben találkoztunk. Csak a taxis egy őrült volt, s rossz helyen tett ki minket: egy hajléktalan tanya mellett. Ezért gyalogolnunk kellett kicsit. Megkésve bár, de odaértünk végülis. Pisti nagyon élvezte az éttermet, végre annyi halat és szusit ehetett, amennyi csak beléfért! A desszertet Gyula rendelte: "mocsi", vagy mi volt a neve: rizstésztába burholt mangófagyi. Nagyon finom volt!

Szerda (Április 29.)

Mivel Pisti túl volt az előadásán, ma már ő is csatlakozott a kalandozásaimhoz. Reggel neki is vágtunk a távolabb eső "Undergroud tour"-nak. Ott futottunk össze Karlyval, így együtt jártuk végig az idegenvezetést. Az idegenvezetők nagyon jóhumorú fickók voltak. Kicsit nehéz lenne elmagyarázni, de a dolog lényege, hogy Seattle egy jókora területe alatt fekszik egy földalatti város, mert alacsonyabb volt a föld szintje, amikor idetelepedtek. Csak sok gondjuk volt a dagálykor visszaáramló szennyvízzel, meg mocsarasodott a terület, ezért amikor egy baleset folytán leégett a városka, kitalálták, hogy feltöltik a területet, s megemelik a föld szintjét. Igen ám, de a megvalósítás ha jól emlékszem több, mint 8 évbe tellett. Annyit nem tudtak várni a lakosok, s újjáépítették a házaikat: emeletesre. Aztán amikor az utakat már megemelték, akkor a házak földszintje gyakorlatilag föld alá került. Ebből ma már csak kettő van meg, az egyik játéküzlet, a másik régiséglereskedés, s az utcafrontról lépcsőn kell lemenni. A hajdani földszintek nagyrésze betemetődött, vagy pinceként üzemel. De az érdekes, hogy pl. a régiségüzletben vannak "semmibe néző" ablakok.

Summa summarum, nagyon érdekes túra volt. Ja, és ott tudtuk meg azt is, hogy Seattle eredetileg az ott élő indián törzsfőnök neve volt.

Délután meghallgattuk Karly és Mario előadásait, majd miután mindenki fellélegezhetett, elmentünk egy közös vacsorára a kikötő híres Elliott Éttermébe. A többiek kipróbálták a kagylót. Nekem még nézni is sok volt. De állítólag mindenkinek ízlettek a különleges tengeri herkentyűk. Én maradtam a jól bevált csirkénél. :)

Kedd (Április 28.)

Ez a nap kevésbé volt "tömény", viszont annál izgalmasabb, hiszen Pisti előadást tartott délután.

De kezdjünk mindent az elején. Reggel ismét felkerekedtem, s elsétáltam a pár utcányira fekvő tóhoz, ahol a kikötőben hajómúzeum van: közel száz esztendős, még fából ácsolt, öreg hajókat és csónakokat gyűjtöttek csokorba. Sokuk még működik is és farönkök helyett most már túristákat fuvaroznak vele. Csinos kis kollekció volt.

Hazafelé bandukolva betértem egy régiségkereskedésbe, ahol beszélgetésbe elegyedtem az eladóval; így derült fény arra, hogy néhány évvel ezelőtt öt magyar asztalos dolgozott nála, aki nem igazán akartak megtanulni angolul, ezért ő kezdett el magyarul tanulni. Kicsi a világ, nem hiába. Még emlékezett is két dologra: "köszönöm szépen" és "mit csinálsz?". Egész jó volt a kiejtése, biztos sokat mondogatta annak idején...

Szóval délután beültem Pisti és Jun Li előadására. Jól sikerültek, csak Pisti nem mondta a végén, hogy "Thank you!'. Szerintem jól is járt azzal, hogy a Jun Li követte, mert ő kapta a Pistinek szánt kérdéseket, s így neki nem kellett válaszolnia. Szerintem. Amúgy egy kukkot sem értettem természetesen az egészből, csak néha elcsíptem a kötőszavakat. De a hozzáértők szerint jó volt. :)

Jó nagy lemaradással, de azért folytatom beszámolónkat. Sajnos eddig mindketten eléggé elfoglaltak voltunk, de nekem véget ért az iskola, az önkéntes munkát is befejeztem, így több időm jut más mókákra és blog írására is.

Bár Seattle óta még sok izgalmas dolgo történt velünk, pl. volt magyar fesztivál, meg virágnap a piacon, és golfoztunk is, azért én mégiscsak Seattle-vel folytatnám. Ezt tekintsétek amolyan előzetesen, majd oda is lassacskán eljutunk...

Hétfő (Április 27.)

Mivel Pisti a konferencián töltötte a napját, így egyedül vágtam neki a város utcáinak. S mivel csak pár sakroknyira volt a Piac, ezért ott kezdtem a napot. Seattle halpiaca nagyon híres, ezért annak ellenére, hogy nem eszem semmilyen halat, nekem is meg kellett néznem. Hát mit is mondhatnék: egy jó hangulatú, nagy piac, ami tele van jópofa árusokkal, remek, friss tengeri herkentyűkkel, szép a kilátás az öbölre és vannak hippik is. Aki arra jár, mindenképpen tegyen egy sétát a piacon, s látogassa meg a Malacot is! Malacnak volt neve is, de azt elfelejtettem. Ő egy életnagyságú malacpersely, ahol jótékonyságra gyűjtenek pénzt, s persze minden gyerek megmássza, amint ezt láthatjátok is:

Hosszas keresgélés után sikerült ráakadnom az első Starbucks épületre is. Ez olyan láncolat, min a McDonald's, csak ők kávét meg süteményt árulnak. Egész Amerikában mindenhol ott vannak, s innen indultak közel 40 évvel ezelőtt. Itt, Seattle-ben minden utcasarkon ott vannak és egyáltalán nem túlzok! Kicsit csalódtam bennül, mert valami különlegességre számítottam, mondván, hogy ez volt az első épületük, de ugyanolyan volt ez is, mint a többi.

Délután felgyalogoltam a város távolabb eső Volunteer Parkjába. Útbaejtettem Jimi Hendrix szobrát, aki itt született, s egy forgalmas utca szélén "tépi a húrokat".

A park a hegyoldalban van és nagyon békés. Tele volt varjakkal, meg szép virágokkal. Fölmentem a város régi víztornyába is, ami most kilátó, s jól kiláttam a városra. Aztán süttettem a hasamat a tóparton a fűben. Elindultam vissza a városba, amikor szembejött velem két fickó biciklit tolva. Pontosabban az egyiküknek velocipédje volt. Fel is pattant rá, s tett néhány kört a víztorony körül.

Hogy miket láttam még útközben? Szembejött két transzfesztita, nagyon "bájosak" voltak.

Meg elmentem egy "keresztény templom" mellett, amin egy hatalmas, melegeket invitáló zászló volt. Alább láthatjátok a képen. Hogy pontosan milyen keresztény felekezet volt, az nem derült ki, de arra tippelek, hogy nem katolikus...

Estére visszabaktattam a hotelba, majd kissé felfrissülve a konferenciára, ahonnan indultunk is partyzni a Speace Needle-be, ami a város nevezetes tornya/kilátója. Jó kis party volt, fincsi kaja, de a legjobb az egészben az volt, hogy onnan nézhettük a naplementét az öböl felett. Szép lezárása volt ennek a hosszú napnak.

Április 26-a, vasárnap

Miután szombat este a nap rocksztárjai beiktattak egy szentmisét is, így vasárnap szabadok voltak egy egész napos kirándulásra. A kirándulást Pisti főnöke, Michael szervezte, de a kis csapathoz rajtunk kívül Mary és Carly is csatlakoztak.

A túra kiindulópontját elég hamar megtaláltuk, s nekivágtunk az ösvénynek. Útközben kereszteztünk egy mesés kis folyócskát, s viszonylag sok biciklistával ill. kutyát sétáltató erdőjáróval találkoztunk. Végső soron ez volt igazán az első pillanat, amikor végre kiszabadultunk a városi környezet fullasztó rabságából.

Séta közben Michaelről kiderült, hogy egyetem után a feleségével három hónapig ott, a hegyekben kalandoztak egy hátizsákkal. Kicsit nehéz volt elhinni a dolgot... S amikor azt is elárulta, hogy Európában egy motoron rótta az utakat hosszabb ideig, már meg sem lepődtünk igazán. 

Marytől, aki amúgy ír, de jelenleg Londonban él, pedig egy kis angol nyelvleckét kaptunk. Bár ez inkább British-English lecke volt, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy a dolog újdonságot jelentett amerikai barátainknak is. Szóval az elsajátított kifejezés a "car-to-bar shoes" névre hallgat. Na, ki találja ki? Elárulom: azokat a női cipőket illetik ezzel, amelyek veszélyesen magas sarokkal rendelkeznek, baromi kényelmetlenek, s gyakorlatilag csak ülni lehet bennük. Vagyis az ember lánya felveszi, beül az autóba, majd besétál a bárba és megint leül, mert többre nem képes benne. Gondoltátok volna? Jó, mi?

Ha már úgyis cipőknél tartunk, megemlíteném harmadik társunkat, Carlyt is. Ő ugyanis megszállott a cipőit illetően. Csak és kizárólag olyan cipőket vesz meg, amikben 200 lépést gyalogolt az üzletben. Mert hogy amiben 200 lépést nem bír ki a láb, az egy egész napot pláne nem fog. Furcsának hangzott a dolog, meg rigolyásnak, de később kipróbáltam és igaza lett. Egy üzletben felpróbáltam egy cipőt, ami kb. 20-25 lépésig tökéletesnek tűnt, de 50-60 lépésnél már annyi helyen nyomott, hogy inkább gyorsan levettem. És belegondolva soha nem próbáltam előtte cipővásárláskor 20-30 lépésnél többet sétálgatni egy új cipőben. Szóval az nevet, aki utoljára nevet!

Az izgalmas beszélgetések közben elértük túránk célját is, ami a Rattlesnake tó volt. Jót falatuztunk, élveztük a friss levegőt és a kilátást a havas hegycsúcsokra, majd ugyanazon az úton visszaindultunk.

Carly nem csak a cipőivel kapcsolatban hóbortos. Lépésszámlálót hord, hogy minden nap legyalogoljon egy minimumot, amit kitűzött célnak maga elé. Szóval a kis ketyeréjének köszönhetően a nap végén megtudtuk, hogy összesen kb.11,5 mérföldet, azaz kb.17km-t gyalogoltunk.

A kisvárosba, ahonnan indultunk még beugrottunk, hogy jól megtömjük magunkat egy-egy pite szelettel. Aznap azt hiszem annyi édességet ettünk, hogy közel jártunk a cukormérgezéshez. De ez így volt jó!

2009. április 25-e, szombat

A reggeli órákban indult a repülőnk nyugatra, ahol közel négy órás repülés és a havas hegycsúcsok madártávlatból való csodálata után Seattle városában landoltunk. Miután hamar birtokba vettük a hotelszobákat Marioékkal, útnakindultunk az Experience Music Project elnevezésű helyre. Ott megtekintettük Jimi Hendrix személyes holmijait, gitárjait, ill. széttört gitárjainak daradjait, aztán bevetettük magunkat a studiókba. Mondanom sem kell, a fiúkból egyböl előbújt a lelkük mélyén szunnyadó rocksztár. Pisti ezerrel verte az összes dobot, ami a kezébe akadt. Volt egy studió, ahol közösen lehetett kipróbálni a gitárokat és a dobszerkót, ott együtt mutatta meg Pisti és Mario, hogy mire képesek. Én a süketség fenyegető veszélye miatt rövidesen elhagytam a parányi termet. Később sikerült még bejutnunk egy énekes studióba is, ahol Pisti kiüvöltötte az összes hangját, én meg nem tudtam énekelni, mert annyira kellett röhögnöm. A következményekről csak annyit, hogy Pistinek hang hiányában veszélybe került a három nappal később esedékes előadása.