Április 26-a, vasárnap

Miután szombat este a nap rocksztárjai beiktattak egy szentmisét is, így vasárnap szabadok voltak egy egész napos kirándulásra. A kirándulást Pisti főnöke, Michael szervezte, de a kis csapathoz rajtunk kívül Mary és Carly is csatlakoztak.

A túra kiindulópontját elég hamar megtaláltuk, s nekivágtunk az ösvénynek. Útközben kereszteztünk egy mesés kis folyócskát, s viszonylag sok biciklistával ill. kutyát sétáltató erdőjáróval találkoztunk. Végső soron ez volt igazán az első pillanat, amikor végre kiszabadultunk a városi környezet fullasztó rabságából.

Séta közben Michaelről kiderült, hogy egyetem után a feleségével három hónapig ott, a hegyekben kalandoztak egy hátizsákkal. Kicsit nehéz volt elhinni a dolgot... S amikor azt is elárulta, hogy Európában egy motoron rótta az utakat hosszabb ideig, már meg sem lepődtünk igazán. 

Marytől, aki amúgy ír, de jelenleg Londonban él, pedig egy kis angol nyelvleckét kaptunk. Bár ez inkább British-English lecke volt, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy a dolog újdonságot jelentett amerikai barátainknak is. Szóval az elsajátított kifejezés a "car-to-bar shoes" névre hallgat. Na, ki találja ki? Elárulom: azokat a női cipőket illetik ezzel, amelyek veszélyesen magas sarokkal rendelkeznek, baromi kényelmetlenek, s gyakorlatilag csak ülni lehet bennük. Vagyis az ember lánya felveszi, beül az autóba, majd besétál a bárba és megint leül, mert többre nem képes benne. Gondoltátok volna? Jó, mi?

Ha már úgyis cipőknél tartunk, megemlíteném harmadik társunkat, Carlyt is. Ő ugyanis megszállott a cipőit illetően. Csak és kizárólag olyan cipőket vesz meg, amikben 200 lépést gyalogolt az üzletben. Mert hogy amiben 200 lépést nem bír ki a láb, az egy egész napot pláne nem fog. Furcsának hangzott a dolog, meg rigolyásnak, de később kipróbáltam és igaza lett. Egy üzletben felpróbáltam egy cipőt, ami kb. 20-25 lépésig tökéletesnek tűnt, de 50-60 lépésnél már annyi helyen nyomott, hogy inkább gyorsan levettem. És belegondolva soha nem próbáltam előtte cipővásárláskor 20-30 lépésnél többet sétálgatni egy új cipőben. Szóval az nevet, aki utoljára nevet!

Az izgalmas beszélgetések közben elértük túránk célját is, ami a Rattlesnake tó volt. Jót falatuztunk, élveztük a friss levegőt és a kilátást a havas hegycsúcsokra, majd ugyanazon az úton visszaindultunk.

Carly nem csak a cipőivel kapcsolatban hóbortos. Lépésszámlálót hord, hogy minden nap legyalogoljon egy minimumot, amit kitűzött célnak maga elé. Szóval a kis ketyeréjének köszönhetően a nap végén megtudtuk, hogy összesen kb.11,5 mérföldet, azaz kb.17km-t gyalogoltunk.

A kisvárosba, ahonnan indultunk még beugrottunk, hogy jól megtömjük magunkat egy-egy pite szelettel. Aznap azt hiszem annyi édességet ettünk, hogy közel jártunk a cukormérgezéshez. De ez így volt jó!