AUG. 18. HÉTFŐ

Reggel ettől a hoteltől is búcsút vettünk, de előtte még jól megtömtük a pocakunkat az étteremben. Siettünk az óriáskerékhez, amit Marioék ajánlottak nekünk. Nyitás után nem sokkal ott is voltunk, így nem kellett sorbanállni. A látvány, ami elénktárult, csodálatos volt: kicsit madártávlatból nézhettük meg a két vízesést, amelyet innen egyszerre is lencsevégre tudtunk kapni! Amúgy én nem emlékszem, hogy valaha is óriáskerekeztem volna, úgyhogy duplán szuper volt!

Továbbsétáltunk Niagara "Las Vegas-szerű" utcáján, hogy mihamarább eljussunk a folyó felett átívelő libegőhöz. Kicsit azonban elszámítottuk magunkat, ezért a déli napsütésben kb. 3-4 km-et gyalogoltunk a célunkig, s később vissza is... A libegő ott megy át a folyó felett, ahol kanyarodik, s emiatt óriási örvények tekerednek egymásba.Nagy kaland volt. Az egyetlen gond az volt, hogy túl rövidre sikeredett a libegőzés, elég rövid menet volt. Utána visszacammogtunk hulla fáradtan a vízesésekhez, ahol még eltöltöttünk egy kis időt.

Szoldzs nagy bánatára fájdalmas búcsút vettünk a vízeséstől és visszaindultunk távoli otthonunkba, Detroitba, ahová késő este érkeztünk. Windsornál keltünk át a határon, méghozzá vízalatti algúton.

Szoldzs jól vizsgázott vezetésből: esőben, villamossíneken, nagyvárosban, autópályán, kisvárosban és alagútban is jól vezetett, csak az én idegeim koptak meg erősen a navigálás során...

 AUG. 17. VASÁRNAP

Kinéztük az interneten, hogy 9-kor lesz magyar mise a torontoi Szent Erzsébet plébánián, ahová sikerült is odaérnünk. Szép, modern templom, s jóval többen voltak magyarok misén, mint Detroitban szoktak lenni. 

Mise után visszatértünk a szállodába, hogy kijelentkezzünk. Pakolás közben Szoldzs még kért egy kis kávét az egyik szobalánytól, hogy vezetés előtt felpörögjön. Végül a szobalány (aki inkább szobaasszony volt) megkérdezte tőle, hogy milyen nyelvet beszél. Szoldzs mondta, hogy magyarul, mire ő így folytatta:-"Akkor talán folytathatnánk is magyarul!" Nem is kell mondanom, hogy nagy nevetés és egy rövidke beszélgetés alakult ki drága anyanyelvünkön. A néni is magyar volt. Sajnos sokáig nem tarthatott a csevely, ugyanis ő éppen dolgozott. Kijelentkezéskor azért külön elköszöntünk még tőle is. 

Dél felé vettük az irányt, a Niagara felé, de útközben még tettünk egy kis kitérőt Niagara on the Lake nevezetű kisvárosba. Niagara on the Lake elbűvölő hangulatáról és csodás kis házikóiról híres. Kicsit olyan, mint Magyarországon Szentendre belvárosa. A városka valóban elragadó, utcái telis tele vannak gondozott virágágyásokkal, a főutcája kis üzletekből áll, a tóparton egy nagy zöld park terül el. Ahol egyébként két esküvős pár is fényképezkedett, meg láttunk egy keleti családot, akik perzsaszőnyegen piknikeltek. Szoldzsnak ez nagyon tetszett, le is fényképezte. És ne feledkezzünk meg azokról a veterán autócsodákról sem, amelyek nem garázsban porosodnak, hanem vagány gazdáikat szállítják az utakon, s ezzel megörvendeztetik a járókelőket is! Csak aznap láttunk hármat!

A városkában tett kitérő után már egyenesen vezetett az út a Niagara felé. Késő délutánra meg is érkeztünk. Először az USA-ba átívelő, monumentális híd nagysága taglózott le minket. Gyorsan megkeresük a szállónkat, bejelentkeztünk, lepakoltunk és bevetettük magunkat Niagara "éjszakai életébe". 

Ahogy leértünk, rögtön csodálkoztunk is egy nagyot, ugyanis a Niagara nem is egy, hanem két vízesés! Van egy egyenes, ami az USA oldalon van, s a másik, híres patkó alakú a canadai oldalon. Mindkettő álomszép! Azért egy kicsit sokkot kaptunk a szálló párafelhőtől, meg a rengeteg indiai és kínai látványától... Mintha csak Ázsiában lettünk volna! Hosszas csodálkozás után vacsora után néztünk. Egy olasz étteremben kötöttünk ki, ahol Marika és Szoldzs pastat fogyasztott, de én finom csirkelevest, meg bevállalósan egy tortaszeletet kértem. Rendeléskor nagyon furcsán nézett rám a pincérnő. Akkor még nem is sejtettem, hogy a tortaszelet kb. négyszer akkora lesz, mint amit Magyarországon szoktak szervírozni. Hárman alig tudtuk betolni, de mi nyertünk!

Vacsi után visszarohantunk a vízesésekhez, de a szokásos vasárnapi tüzijátéknak csak a végét csíptük el-Szoldzs nagy bánatára. Vígaszul és a nagyobb hiszti elkerülése végett még lerohantam vele a partra, hogy megnézhesse a vízeséseket esti díszkivilágításban. Hát annyira nem érte meg, hogy egy ilyen vacsi után még szaladgáljunk is...

Liftben hallottam:

She got pregnant before she got married.

Szivas!

AUG. 16. SZOMBAT

Az autókázásba nagyon nehezen jöttünk bele. Reggel autópályán próbálkoztunk bejutni a városba, de megint nem sikerült elsőre: ismét kifogtunk egy expressz-utat, ahonnan később jutottunk ki, mint terveztük. Azért csak megtaláltuk, hogy hol vagyunk és eljutottunk a csaodálatos Casa Lomaba. Ez egy vár, amit kb. száz éve épített egy gazdag torontoi saját családja számára. A fickó nem volt semmi figura, rengeteg bizniszben benne volt a keze, vagy éppen a biznisz az ő kezében: városi közvilágítás, vízerőmű építése a Niagaránál, bankok stb. Felesége pedig többek között a cserkészet létszámát növelte, ha jól emlékszem kb. egy-két százról hétezerre.

Szóval a kastély gyönyörű és a maga korában roppant modern volt. Például minden szobához volt fürdőszoba, melegvizes (!) zuhanyzóval, meg vízöblítéses wc-vel, és volt könyvtár, meg iroda, meg üvegház, meg rejtett lépcső a szobák között, meg torony, csodálatos kert szökőkúttal. Helyettem beszéljenek inkább a képek!

Ja, majd el felejtettem a föld alatti alagutat, amelyen az utca túlsó végén levő istállóhoz lehett átjutni a szomszédok tudta nélkül. A fickó amúgy élete végére eladósodott, mert túl sok pénzt "szórt el" jótékonyságra, meg az új üzletei nem jöttek be, amibe befektetett. Eleinte csak bútorokat adott el, de még életében a város kezére került élete nagy műve, a kastély és megnyitották múzeumként. A kastély virágkorában fényűző bálokat és partykat rendeztek, s szívesen látták vendégül a cserkészlányokat is! Élete végén azt nyilatkozta a vár ura, hogy azért építette, hogy az emberek szórakozhassanak és jól érezzék magukat. Úgy látta, hogy ez múzeumként is beteljesül. Sovány vígasz, de ezzel kellett beérnie.

A parkolóba menet megláttuk a mellettünk álló autóóriást. Hát ezekből nem egy van az utakon. Kis autóban már nem is érzi magát biztonságban itt a jónép.

Casa Loma múltat idéző hangulata után valami igazán modern következett a programunkban: a CN-Tower, ami több, mint ötszáz méter magas és Canada egyik nemzeti jelképe is. Túristalátványosság mellett rádiótoronyként is üzemel. A torony látogatása előtt a legnagyobb gondot a parkolás okozta, de végülis a városháza nyilvános parkolójában kötöttünk ki. Ott helyben meg is csodálhattuk a régi és az új városházák kontrasztos stílusát, valamint a téren összesereglett bangladesi tömeget, akik valószínűleg valami nemzeti ünnepet ülhettek ott. A park szélén mozgó-büféből vettünk ebéded. Fincsi kis hotdog volt, meg sültkrumpli. 

Tele pocakkal indultunk toronyiránt. Útközben szebbnél szebb magasházon legeltettük tekintetünket, majd egyszercsak ott voltunk az óriás lábánál. A pénztárnál azt mondák, hogy kb. két órát kell sorbanállnunk, mire bejutunk. Ez kisebb vitát okozott közöttünk, de végülis megvettük a jegyeket. Mire a nő azt mondta, hogy 1,5 órát kell várni. Megérte öt percet vitázni... Hosszú és unalmas volt a várakozás, de végülis feljuottunk a kilátóba. A városóriás és az Ontario-tó látványa a lenyugvó nap fényében tárult elénk. Mi lehet ennél szebb? Egy ilyen kilátást elmesélni nemigen lehet. Menjetek el és nézzétek meg magatok! :o) Amúgy Marika is hős lett. Pontosabban hősnő. Tériszonyát leküzdve nemcsak hogy a toronyba feljött, hanem még az üvegpadlóra is ráállt, pedig ott még mi is megszédültünk az alattunk tátongó mélység látványától! Éljen a Marika!

Mire lement a nap, mi újból padlót, azaz biztos talajt fogtunk. Még föntről kinéztünk egy helyes kis partszakaszt, ahol elücsörögtünk, s szívtunk magunkba a pazar látvány gyönyörét. Még repülőgép-landolást is láttunk a "tavon", ugyanis Torontonak van egy reptere, ami a város menti kis szigetre épült. Ezért úgy néztek ki a repcsik, mintha a vizen landolának.

Ma könnyebben hazataláltunk, így hamar mi is landolhattunk - az ágyikónkban!

Verebek. Ahogy otthon is. Kis dundik most a nyár vége felé.

Ezzel a táblával Torontoban találkoztunk. Elég sok piros lámpánál láttunk ilyet. Vajon ennyire értetlenek lennének a kanadai sofőrök? Aki nem hiszi, járjon utána!

Aug. 15. PÉNTEK

Nagyboldogasszony napját megünnepelendő elmentünk reggel 9 órára a magyar templomba misére. Pisti reggel bérelte az autót, ezért egy picit elkéstünk, de sebaj. Gyönyörű szép a magyar templom; stílusa hasonló a mátyásföldi temploméhoz. Nagyjából egyidősek is. Angelusz atya misézett, de angol mise volt. Mise után beszélgettünk vele egy kicsit, meg bemutattuk Marikát neki.

Hazarobogtunk újdonsült járgányunkkal, hogy elkészüljünk a nagy útra: Canadába! Az irányt északnak vettük: úgy gondoltuk, hogy Port Huronnál könnyebb átjutni a határon, mint a detroiti zsúfolt hídon. Egy-kettőre oda is értünk, ahol egy másik nagy híd nyújtózott át Canadába, s mi a hátán át is keltünk. A határőr néni kedvesnek bizonyult. A határ átlépése két dologban változtatott utunkon: a sebességet km/h-ban mérik Canadában is, s a táj elbűvölt szépségével. Kicsit úgy éreztük, mint mikor Magyarországról megyünk át Ausztriába. A szomszéd fűje mindig zöldebb, ugyebár. És az idő is kedvezett: szebbnél szebb bárányfelhőkben gyönyörködhettünk egészen Torontóig! Tele voltunk lelkesedéssel és izgalommal.

Ebédidő környékén megálltunk egy pihenőben, ahol Marikával nagy lelkesedéssel fogyasztottuk első, igazi, amerikai fánkjainkat. Ezek tudnak élni! Nagyon fincsik voltak! (A kép, pedig annyira rossz, hogy már viccesek vagyunk rajta. Most lehet nevetni!)

A késő délutáni órákban érkeztünk meg Torontoba, ahol a reptér melletti egyik hotelban foglaltunk szállást. Marika életében először hált hotelban, így megörvendeztettük azzal, hogy elsőként ő nyithatta ki a mágneskártyás kulccsal az ajtót. Csupa izgalom az élet...

Gyors kipakolást követően úgy határoztunk, hogy bevetjük magunkat Toronto péntek esti életébe. Hogy jól döntöttünk-e, azt még ma sem tudnám megmondani...

Egy, az Ontario-tó partjához közeli utcát választottunk, hogy azon közelítjük meg a belvárost. Így nem csak a belváros kincsét-gyönyörét ízlelhettük meg ottlétünk során, hanem a város hétköznapi arcát is. Útközben pedig még a házak között előbukkanó tóra is rácsodálkozhattunk! Vezetés közben vettük észre, hogy ezen az utcán bizony villamos is jár, amitől kisebb fajta riadalom keletkezett, de nagy vész egyelőre nem fenyegette sofőrünket. A tavon megpillantottunk egy kalózhajóra emlékeztető, sokvitorlás hajót. Csodaszép látvány volt a lemenni készülő nap fényében! Majd nem kevesebb, mint az Eiffel-torony jött szembe velünk-persze csak kicsiben. De még így is legalább ház-nagyságúra ágaskodott! Vele együtt a CN-Towerben is gyönyörködtünk, ami másnap az egyik úticélunk lett.

Ezután kezdődtek a bajok... Először is eleredt az eső. Másodszor valahogy kikötöttünk egy gyorsforgalmi óton, ami csak átvisz a belvároson, de lehajtani nem lehet róla. Amint lehetett, kikeveredtünk onnan is, de ekkor már az én idegeim cérna-vékonyságúra koptak a navigálás során. Vissza a belvárosba, ahol egy épület szépségében annyira elmerültünk mindnyájan, hogy megint elmulasztottuk a kanyarodást. Ezúttal benn voltunk a város-óriás gyomrában, ahol az utcák egyirányúak és szűkek, és nagy a forgalom, és sok a lámpa, és az eső még mindig esik, és sehol egy parkoló, végül még a villamos is szembejött... Azt hiszem utunk során ez bizonyult az egyik mélypontnak. De Szoldzs hőssé nőtte ki magát a

Végül egy benzinkútnál lyukadtunk ki a belváros északi peremén. Ott kibogarásztuk az újjonnan szerzett térképen, hogy hol is vagyunk, s megterveztük a továbbiakat: az olasz negyedbe indulunk vacsorázni! Újra nekiindultunk, azonban egy útlezárással simán keresztülhúzta Torontó a tervünket. Eddig 2:o a javára.

De sebaj! Késő estére egy ismeretlen helyen kötöttünk ki, ahol legalább éttermek sorakoztak és még parkolni is tudtunk! Nem is beszélve arról, hogy egy távozó sofőr nekünk adta a másnap reggelig érvényes parkolójegyét. Végre, valami jó is történik! Merészen ugyan, de kiválasztottunk egy Etióp Éttermet vacsoránk színhelyének. Marika egy nagy vega-tálat rendelt, amin kis halmokban mindenféle bogyók-zöldségek kínálgatták magukat. Ha jól emlékszem, csak egy nem ízlett neki, mert túl csípős volt. Pisti bárányt vagy kecskét evett-már nem emlékszem. Én csirkét választottam, de kegyetlen csípősnek bizonyult, így nem sokat birtam megenni, de azért hősiesen küzdöttem, amíg az ízlelőbimbóim nem adtak le vészjelzéseket. Amúgy mindegyik kaját egy hatalmas, palacsintához hasonló, de annál nagyobb, s kissé kesernyés ízű kenyérrel tálalták. Kézzel kellett enni, ami akkor meglehetősen furcsának tűnt, de azóta egészen belejöttem!

A hazautunk szerencsésebben végződött, végül hulla fáradtan zuhantunk mindhárman az ágyikónkba.

Aug. 13. SZERDA

Marika a gépen. A csomagjáról nem tudtunk semmit. Szoldzs kollégája, Mario volt olyan kedves, és kivitt minket a Marika elé a reptérre. Koradélután érkezett. Már csak a határátlépés és a lehetséges kellemetlenkedő kérdések miatt aggódtunk. De Mario azzal bíztatott, hogy ennyi balszerencse után most valami jó fog következni. A jó pedig az volt, hogy csak egyet kérdeztek a Marikától a határon, azt ügyesen megértette és meg is válaszolta. Én szegény, hullafáradt nővérem nyakába ugrottam, amikor megpillantottam a fotocellás ajtó mögül kikandikálni. Gyors hazaút, ebéd és pihenő következett. Öröm az ürümben az volt, hogy a Frankfurtban töltött éjszaka után Marikának abszolút nem okozott gondot az időeltolódás. Biológiai órája teljesen megzavarodott. Így a késő délutáni órákban még vállalkozott egy kis környékbeli sétára, melynek keretében útbaejtettük az egyetemi könyvesboltot és campust. Láttunk mókusokat, szép feketéket, majd visszatértünk otthonunkba, ahol Szoldzs, a Pék kenyeréből költöttük el első közös vacsoránkat. A 30m² elég szűkösnek bizonyult hármunknak, de még így is túlszárnyalja a kolis körülményeinket...

Aug. 14. CSÜTÖRTÖK

Első teljes napján Marikát már reggel sokkoltuk egy kis detroiti buszozással. Csak páran voltunk fehérek a buszon. A belvárost (Downtown) vettük célba és a GM Renessaince Center épületét, ahol sikrült lemaradnunk az épületet bemutató túráról. Illetve épp időben érkeztünk, de a csoport már túl nagy volt. Szóval a 72. emeletre nem jutottunk fel. Az épületet azért körbejártuk és elmondtunk mindent, amit tudunk róla. A füldszinten pedig körbesétáltunk a kiállításon, ahol a százéves évforduló alkalmából 80-100 éves autócsodák és a legújabb modellek egymás mellett kerültek kiállításra-a következő száz év kezdetét jelképezve.

Ezt követően Marika elfogyaszthatta első amerikai ebédjét, de nem volt túl vállalkozó kedvű, mert az otthon is bevált Burger Kinget választotta. No, majd legközelebb!

Az ebéddel a pocakunkban a partra sétáltunk, ahol egy sétahajózásra dtuk a fejünket-jó előre kitervelve persze. Az út két órás volt: a detroiti beváros partjain hajóztunk a St. Claire-tó öbléig a Belle-Islandot megkerülve, majd a canadai oldalon csorogtunk visszafelé. Így rögtön Canadába is átruccantunk, persze csak a vízen. A túra végén a hajó tett egy kört a híd alatt, amely átnyújtózik Canadába (Windsorba): itt óriási hányada zajlik a canadai-USA kereskedelemnek. Ennek megfelelően kamion-dugó volt rajta.

A hajókirándulás után a Campus Martiusra siettünk T-Model-bemutatóra, de mire odaértünk, már elpakolták az autókat. Pedig a neten négyre volt kiírva a program, s mi időben ott voltunk! Bánatomat kávéba folytottam. A téren verebek és néger bálnák között ücsörögve múlattuk az időnket. Marika sokkot kapott a sok kövér amerikaitól. Az otthon ismeretes mendemondákat, miszerint az amerikaiak buták és kövérek, részben megerősíthetjük. Hál’ Istennek buta amerikaival nem volt még dolgunk (talán csak azért, mert inkább indiai, brazil és egyéb ismerőseink vannak túlnyomó többségben), de hogy kövérek, az biztos!

A környéken tettünk még egy nagy sétát és csodálkoztunk az épületóriások rengetegében. Ezt leírni nem lehet, érezni kell.

Zárás előtt még egy Bordersbe is eljutottunk, ami az itteni Libri, vagy Alexandra. Marika nagy bánatára nem találtunk képes szótárat, viszont gyűjtöttünk más ötleteket.

Napunkat nem kisebb dologgal, mint egy kaszinóval zártuk. Sajnos nem nyertünk semmit, de nem is vesztettünk! Mindenesetre egy élmény volt: Marika életében először járt kaszinóban.

Utána barátaink társaságában egy ragyogó vacsorát költöttünk el a szemközti Pizza Papalisban. Mario, Anita és Pralay személyében így Marika megismerkedhetett legközelebbi barátainkkal, s még angolt is gyakorolhatott. Igazi mélyvíz. Szerintem mindenki remekül érezte magát!

Kedves Barátaink!

Elnézésetekért esdeklünk, amiért az elmúlt két hétben nem jelentkeztünk. Mint sokan tudjátok, nővérem, Marika érkezett hozzánk látogatóba. Csodálatos, izgalmakkal teli napokat töltöttünk együtt, amelyekről most utólag beszámolunk nektek is. R.

Aug. 12. KEDD

Hétfő este abban a tudatban hajtottuk álomra fejünket, hogy Marika másnap érkezik. Hát nem így lett. Hajnalban, 6 óra után valamivel csörgött a telefon. Marika a Frankfurti reptérről hívott fel bennünket, hogy nem érte el a csatlakozását. Mint később kiderült, a MALÉV gép késett Budapestről nagyjából fél órát, a másik gép padig előbb indult 8 perccel. S ez az egy órás átszállási időt figyelembe véve éppen elég volt ahhoz, hogy Marika ne tudjon átszállni. Megkereste a MALÉV irodáját a terminálon, ami a kiírt nyitvatartási időhöz képest egyáltalán ki se nyitott aznap. Végül egy másik légitársaság ügyfélszolgálatánál keresett Marika segítséget: amerikai cég frankfurti irodájában egy japán fickónál. Aki végülis átrakta őt a következő (másnapi) detroiti járatra, de nem halmozta el Marikát információkkal. Végül Szoldzs segítette őt: hosszas telefonálgatások után kiderítette azokat a fontos részlet-információkat, amit a ’Japán’ lusta volt közölni. Marika végre valamelyest megnyugodhatott, viszont előtte állt egy egész nap, amit a terminálon töltött. Erről ő részletesebben tudna mesélni... A lényeg, hogy 24 órával később, a következő járattal elindult Detroit felé.

(Amúgy sem az utazási iroda, sem a biztosítási cég, sem a Northwest légitársaság információs telefonja sem volt elérhető, amit vész esetére adtak meg!!!)

Csak gyors jelentest irok. Torontoban vagyunk, mindenki jol van. Ha hazaerunk, mindent le fogunk irni.

Vasárnap a lengyeleknél voltunk misén. Utána az Atya a kijáratban elköszönt mindenkitől. Amikor mi odaértünk, épp egy kisfiúval hülyéskedett, valahogy így:

Atya: -Jársz suliba? A suli szívás, de majd te is rájössz...

Kisfiú: -Én szeretem a sulit!

Helló Mindenki!

Eljött az idő, s végül szerencsésen visszaérkeztem Detroitba.

Hogy ezt "megünnepeljük", pénteken el is mentünk egy zúzós rock-koncertre, amit a Detroit-river partján rendeztek. Valójában Anita ismerte a zenekar két számát, s ők hívtak el minket. Kansas névre hallgatnak, s a '60-as, '70-esévekben voltak népszrűek. Ez a közönség átlag életkorából is rögtön kiderült. Tomboltak a mamik és papik! A gitáros két gitáron is játszott egy számon belül, s a zenekar különlegességét a hegedűs biztosította-még sosem hallottam zúzós rock-zenében hegedűt, de nagyon tetszett!

A koncert végére a túlparton kanadai testvéreint még tüzijátékkal is megörvendeztettek bennünket. Igazán kedves fogadtatás! Köszönöm, Detroit!

Mar csak egy nap es visszater a Nej! Nagy orom, megoszthatnekom van. Ma ennyire futja.

Ugy dontottem, hogy rendezek egy iro-olvaso talalkozot, ha van ra igeny. Mar irtam, hogy van egy webkamera a labor ablakaban, az lesz a kozvetito eszkoz.  Majd megadok egy idopontot otthoni ido szerint es kiallok integetni. Errol beszelek, ha valaki meg emlekszik. Szemben a jarda jo helynek tunik. Talan jovo het mar jobb lesz, mert akkor Rita levagja a hajamat.  Erdekel ez valakit?

Itt is a kovetkezo madar. A hatarozo szerint kardinálispinty nevre hallgat. A pinty a lenyeg, mert valamiert nagyon szeretem minden fajtajukat. Talan a pont nevuk miatt. Bevallom, egy kicsi csalas van a dologban, mert a kep Chicago-ban keszult, mert az itteniek felenkebbek es nem sikerult eleg kozel mennem. Azert van tatva a szaja mert eppen velem beszelgetett. Nem vicc, tudok egy kicsit pinttyul! A galambom klasszisokkal jobb ugyan, de az itteniek, a pecsiekkel ellentetben nem annyira beszedesek.

Nem vagyok egy nagy termeszetfotos, de szeretem a madarakat. Bar miota gimnaziumban madaraszas kozben valahogy sikerult meghalnia egy madarnak a kezemben, nem szivesen nyulok hozzajuk. Pontosabban azota egyaltalan nem, csak sultcsirkehez. Pedig igazan nem tehettem rola, teljesen szabalyosan fogtam. Ugyan minden elet egyforman fontos, azert szerencsere nem egy kihaloban levo faj egyede volt, hanem egy rigolany. Szoval a tema. Ugy dontottem, hogy felrakok egy-egy kepet alkalmankent az itt elofordulo madarakrol. Vannak erdekesebb es kevesbbe erdekesebb fajok is, mindenesetre masok, mint otthon. Szinte biztos, hogy szokasomhoz hiven sok hulyeseget fogok irni, meg egy ilyen egyszeru temaban is. De nem kell felni, hamarosan visszajon Rita es ujra emelkedik a szinvonal, reszben amiatt, amit majd o ir, reszben pedig mivel nem fogja hagyni, hogy olyanokat irjak. Nem is lesz baj, miota irtam az UFO-krol, negyedere csokkent a latogatottsag. En azert meg mindig fenntarto, hogy az volt iroi munkassagom csucspontja, egesz addig, amig el nem keszul a klonozo marslakokrol szolo regenyem. Remelem, azert a nyar is belejatszott. Szoval a madar. Szerintem American Robin, azaz vorosbegy es nosteny. Szeretem oket, talan ok az itteni rigok es eleg jol elvannak a mokusokkal.

Vegre felkerult a guglira a magyar templom utcaja is. Be is rakom, lehet setalgatni a kornyeken.

View Larger Map

Igazabol nem is a nape, hanem a mult hete, de nagyon nincs hangulatom mostanaban irogatni ide, ezert berakom most egy kis helykitoltonek. Megigerem, hogy legkesobb csutortokon a szobeli spanyolvizsga utan irni fogok valamit. A kepen Keshia lathato, akit szuletesnapja alkalmabol pavanak oltoztettek a szulei. Hivatalos voltam keteves szuletesnapi bulijara. Nagy parti volt, en voltam az egyetlen nem indiai. A kaja jo volt, mint mindig, csak kellett egy kis ido, mig elkezdtek velem is beszelgetni, de a vegere belejottunk. Nem akartam ott nagyon fenykepezgetni, pedig erdemes lett volna, mert hihetetlen, hogy kicsicsaztak a lakast. Tavaly tundernek oltoztettek be a kiscsajt. Eszrevettem egy kis dekoraciot, ami szinte biztos vagyok benne, hogy az Unneprontok unnepe cimu filmben a nimfoman testvert alakito szinesznot abrazolta jotundernek oltozve. Vicces. Ja, es az egesz lakas tele volt piros foltokkal a torta miatt, amit a holgy kezeben is lathattok.