Aug. 15. PÉNTEK

Nagyboldogasszony napját megünnepelendő elmentünk reggel 9 órára a magyar templomba misére. Pisti reggel bérelte az autót, ezért egy picit elkéstünk, de sebaj. Gyönyörű szép a magyar templom; stílusa hasonló a mátyásföldi temploméhoz. Nagyjából egyidősek is. Angelusz atya misézett, de angol mise volt. Mise után beszélgettünk vele egy kicsit, meg bemutattuk Marikát neki.

Hazarobogtunk újdonsült járgányunkkal, hogy elkészüljünk a nagy útra: Canadába! Az irányt északnak vettük: úgy gondoltuk, hogy Port Huronnál könnyebb átjutni a határon, mint a detroiti zsúfolt hídon. Egy-kettőre oda is értünk, ahol egy másik nagy híd nyújtózott át Canadába, s mi a hátán át is keltünk. A határőr néni kedvesnek bizonyult. A határ átlépése két dologban változtatott utunkon: a sebességet km/h-ban mérik Canadában is, s a táj elbűvölt szépségével. Kicsit úgy éreztük, mint mikor Magyarországról megyünk át Ausztriába. A szomszéd fűje mindig zöldebb, ugyebár. És az idő is kedvezett: szebbnél szebb bárányfelhőkben gyönyörködhettünk egészen Torontóig! Tele voltunk lelkesedéssel és izgalommal.

Ebédidő környékén megálltunk egy pihenőben, ahol Marikával nagy lelkesedéssel fogyasztottuk első, igazi, amerikai fánkjainkat. Ezek tudnak élni! Nagyon fincsik voltak! (A kép, pedig annyira rossz, hogy már viccesek vagyunk rajta. Most lehet nevetni!)

A késő délutáni órákban érkeztünk meg Torontoba, ahol a reptér melletti egyik hotelban foglaltunk szállást. Marika életében először hált hotelban, így megörvendeztettük azzal, hogy elsőként ő nyithatta ki a mágneskártyás kulccsal az ajtót. Csupa izgalom az élet...

Gyors kipakolást követően úgy határoztunk, hogy bevetjük magunkat Toronto péntek esti életébe. Hogy jól döntöttünk-e, azt még ma sem tudnám megmondani...

Egy, az Ontario-tó partjához közeli utcát választottunk, hogy azon közelítjük meg a belvárost. Így nem csak a belváros kincsét-gyönyörét ízlelhettük meg ottlétünk során, hanem a város hétköznapi arcát is. Útközben pedig még a házak között előbukkanó tóra is rácsodálkozhattunk! Vezetés közben vettük észre, hogy ezen az utcán bizony villamos is jár, amitől kisebb fajta riadalom keletkezett, de nagy vész egyelőre nem fenyegette sofőrünket. A tavon megpillantottunk egy kalózhajóra emlékeztető, sokvitorlás hajót. Csodaszép látvány volt a lemenni készülő nap fényében! Majd nem kevesebb, mint az Eiffel-torony jött szembe velünk-persze csak kicsiben. De még így is legalább ház-nagyságúra ágaskodott! Vele együtt a CN-Towerben is gyönyörködtünk, ami másnap az egyik úticélunk lett.

Ezután kezdődtek a bajok... Először is eleredt az eső. Másodszor valahogy kikötöttünk egy gyorsforgalmi óton, ami csak átvisz a belvároson, de lehajtani nem lehet róla. Amint lehetett, kikeveredtünk onnan is, de ekkor már az én idegeim cérna-vékonyságúra koptak a navigálás során. Vissza a belvárosba, ahol egy épület szépségében annyira elmerültünk mindnyájan, hogy megint elmulasztottuk a kanyarodást. Ezúttal benn voltunk a város-óriás gyomrában, ahol az utcák egyirányúak és szűkek, és nagy a forgalom, és sok a lámpa, és az eső még mindig esik, és sehol egy parkoló, végül még a villamos is szembejött... Azt hiszem utunk során ez bizonyult az egyik mélypontnak. De Szoldzs hőssé nőtte ki magát a

Végül egy benzinkútnál lyukadtunk ki a belváros északi peremén. Ott kibogarásztuk az újjonnan szerzett térképen, hogy hol is vagyunk, s megterveztük a továbbiakat: az olasz negyedbe indulunk vacsorázni! Újra nekiindultunk, azonban egy útlezárással simán keresztülhúzta Torontó a tervünket. Eddig 2:o a javára.

De sebaj! Késő estére egy ismeretlen helyen kötöttünk ki, ahol legalább éttermek sorakoztak és még parkolni is tudtunk! Nem is beszélve arról, hogy egy távozó sofőr nekünk adta a másnap reggelig érvényes parkolójegyét. Végre, valami jó is történik! Merészen ugyan, de kiválasztottunk egy Etióp Éttermet vacsoránk színhelyének. Marika egy nagy vega-tálat rendelt, amin kis halmokban mindenféle bogyók-zöldségek kínálgatták magukat. Ha jól emlékszem, csak egy nem ízlett neki, mert túl csípős volt. Pisti bárányt vagy kecskét evett-már nem emlékszem. Én csirkét választottam, de kegyetlen csípősnek bizonyult, így nem sokat birtam megenni, de azért hősiesen küzdöttem, amíg az ízlelőbimbóim nem adtak le vészjelzéseket. Amúgy mindegyik kaját egy hatalmas, palacsintához hasonló, de annál nagyobb, s kissé kesernyés ízű kenyérrel tálalták. Kézzel kellett enni, ami akkor meglehetősen furcsának tűnt, de azóta egészen belejöttem!

A hazautunk szerencsésebben végződött, végül hulla fáradtan zuhantunk mindhárman az ágyikónkba.