Aug. 13. SZERDA
Marika a gépen. A csomagjáról nem tudtunk semmit. Szoldzs kollégája, Mario volt olyan kedves, és kivitt minket a Marika elé a reptérre. Koradélután érkezett. Már csak a határátlépés és a lehetséges kellemetlenkedő kérdések miatt aggódtunk. De Mario azzal bíztatott, hogy ennyi balszerencse után most valami jó fog következni. A jó pedig az volt, hogy csak egyet kérdeztek a Marikától a határon, azt ügyesen megértette és meg is válaszolta. Én szegény, hullafáradt nővérem nyakába ugrottam, amikor megpillantottam a fotocellás ajtó mögül kikandikálni. Gyors hazaút, ebéd és pihenő következett. Öröm az ürümben az volt, hogy a Frankfurtban töltött éjszaka után Marikának abszolút nem okozott gondot az időeltolódás. Biológiai órája teljesen megzavarodott. Így a késő délutáni órákban még vállalkozott egy kis környékbeli sétára, melynek keretében útbaejtettük az egyetemi könyvesboltot és campust. Láttunk mókusokat, szép feketéket, majd visszatértünk otthonunkba, ahol Szoldzs, a Pék kenyeréből költöttük el első közös vacsoránkat. A 30m2 elég szűkösnek bizonyult hármunknak, de még így is túlszárnyalja a kolis körülményeinket...
Aug. 14. CSÜTÖRTÖK
Első teljes napján Marikát már reggel sokkoltuk egy kis detroiti buszozással. Csak páran voltunk fehérek a buszon. A belvárost (Downtown) vettük célba és a GM Renessaince Center épületét, ahol sikrült lemaradnunk az épületet bemutató túráról. Illetve épp időben érkeztünk, de a csoport már túl nagy volt. Szóval a 72. emeletre nem jutottunk fel. Az épületet azért körbejártuk és elmondtunk mindent, amit tudunk róla. 
A füldszinten pedig körbesétáltunk a kiállításon, ahol a százéves évforduló alkalmából 80-100 éves autócsodák és a legújabb modellek egymás mellett kerültek kiállításra-a következő száz év kezdetét jelképezve.
Ezt követően Marika elfogyaszthatta első amerikai ebédjét, de nem volt túl vállalkozó kedvű, mert az otthon is bevált Burger Kinget választotta. No, majd legközelebb!
Az ebéddel a pocakunkban a partra sétáltunk, ahol egy sétahajózásra dtuk a fejünket-jó előre kitervelve persze. Az út két órás volt: a detroiti beváros partjain hajóztunk a St. Claire-tó öbléig a Belle-Islandot megkerülve, majd a canadai oldalon csorogtunk visszafelé. Így rögtön Canadába is átruccantunk, persze csak a vízen. A túra végén a hajó tett egy kört a híd alatt, amely átnyújtózik Canadába (Windsorba): itt óriási hányada zajlik a canadai-USA kereskedelemnek. Ennek megfelelően kamion-dugó volt rajta.
A hajókirándulás után a Campus Martiusra siettünk T-Model-bemutatóra, de mire odaértünk, már elpakolták az autókat. Pedig a neten négyre volt kiírva a program, s mi időben ott voltunk! Bánatomat kávéba folytottam. A téren verebek és néger bálnák között ücsörögve múlattuk az időnket. Marika sokkot kapott a sok kövér amerikaitól. Az otthon ismeretes mendemondákat, miszerint az amerikaiak buták és kövérek, részben megerősíthetjük. Hál’ Istennek buta amerikaival nem volt még dolgunk (talán csak azért, mert inkább indiai, brazil és egyéb ismerőseink vannak túlnyomó többségben), de hogy kövérek, az biztos!
A környéken tettünk még egy nagy sétát és csodálkoztunk az épületóriások rengetegében. Ezt leírni nem lehet, érezni kell.
Zárás előtt még egy Bordersbe is eljutottunk, ami az itteni Libri, vagy Alexandra. Marika nagy bánatára nem találtunk képes szótárat, viszont gyűjtöttünk más ötleteket.
Napunkat nem kisebb dologgal, mint egy kaszinóval zártuk. Sajnos nem nyertünk semmit, de nem is vesztettünk! Mindenesetre egy élmény volt: Marika életében először járt kaszinóban.
Utána barátaink társaságában egy ragyogó vacsorát költöttünk el a szemközti Pizza Papalisban. Mario, Anita és Pralay személyében így Marika megismerkedhetett legközelebbi barátainkkal, s még angolt is gyakorolhatott. Igazi mélyvíz. Szerintem mindenki remekül érezte magát!
