AUG. 16. SZOMBAT
Az autókázásba nagyon nehezen jöttünk bele. Reggel autópályán próbálkoztunk bejutni a városba, de megint nem sikerült elsőre: ismét kifogtunk egy expressz-utat, ahonnan később jutottunk ki, mint terveztük. Azért csak megtaláltuk, hogy hol vagyunk és eljutottunk a csaodálatos Casa Lomaba. Ez egy vár, amit kb. száz éve épített egy gazdag torontoi saját családja számára. A fickó nem volt semmi figura, rengeteg bizniszben benne volt a keze, vagy éppen a biznisz az ő kezében: városi közvilágítás, vízerőmű építése a Niagaránál, bankok stb. Felesége pedig többek között a cserkészet létszámát növelte, ha jól emlékszem kb. egy-két százról hétezerre.
Szóval a kastély gyönyörű és a maga korában roppant modern volt. Például minden szobához volt fürdőszoba, melegvizes (!) zuhanyzóval, meg vízöblítéses wc-vel, és volt könyvtár, meg iroda, meg üvegház, meg rejtett lépcső a szobák között, meg torony, csodálatos kert szökőkúttal. Helyettem beszéljenek inkább a képek!
Ja, majd el felejtettem a föld alatti alagutat, amelyen az utca túlsó végén levő istállóhoz lehett átjutni a szomszédok tudta nélkül. A fickó amúgy élete végére eladósodott, mert túl sok pénzt "szórt el" jótékonyságra, meg az új üzletei nem jöttek be, amibe befektetett. Eleinte csak bútorokat adott el, de még életében a város kezére került élete nagy műve, a kastély és megnyitották múzeumként. A kastély virágkorában fényűző bálokat és partykat rendeztek, s szívesen látták vendégül a cserkészlányokat is! Élete végén azt nyilatkozta a vár ura, hogy azért építette, hogy az emberek szórakozhassanak és jól érezzék magukat. Úgy látta, hogy ez múzeumként is beteljesül. Sovány vígasz, de ezzel kellett beérnie.
A parkolóba menet megláttuk a mellettünk álló autóóriást. Hát ezekből nem egy van az utakon. Kis autóban már nem is érzi magát biztonságban itt a jónép.
Casa Loma múltat idéző hangulata után valami igazán modern következett a programunkban: a CN-Tower, ami több, mint ötszáz méter magas és Canada egyik nemzeti jelképe is. Túristalátványosság mellett rádiótoronyként is üzemel. A torony látogatása előtt a legnagyobb gondot a parkolás okozta, de végülis a városháza nyilvános parkolójában kötöttünk ki. Ott helyben meg is csodálhattuk a régi és az új városházák kontrasztos stílusát, valamint a téren összesereglett bangladesi tömeget, akik valószínűleg valami nemzeti ünnepet ülhettek ott. A park szélén mozgó-büféből vettünk ebéded. Fincsi kis hotdog volt, meg sültkrumpli.
Tele pocakkal indultunk toronyiránt. Útközben szebbnél szebb magasházon legeltettük tekintetünket, majd egyszercsak ott voltunk az óriás lábánál. A pénztárnál azt mondák, hogy kb. két órát kell sorbanállnunk, mire bejutunk. Ez kisebb vitát okozott közöttünk, de végülis megvettük a jegyeket. Mire a nő azt mondta, hogy 1,5 órát kell várni. Megérte öt percet vitázni... Hosszú és unalmas volt a várakozás, de végülis feljuottunk a kilátóba. A városóriás és az Ontario-tó látványa a lenyugvó nap fényében tárult elénk. Mi lehet ennél szebb? Egy ilyen kilátást elmesélni nemigen lehet. Menjetek el és nézzétek meg magatok! :o) Amúgy Marika is hős lett. Pontosabban hősnő. Tériszonyát leküzdve nemcsak hogy a toronyba feljött, hanem még az üvegpadlóra is ráállt, pedig ott még mi is megszédültünk az alattunk tátongó mélység látványától! Éljen a Marika!
Mire lement a nap, mi újból padlót, azaz biztos talajt fogtunk. Még föntről kinéztünk egy helyes kis partszakaszt, ahol elücsörögtünk, s szívtunk magunkba a pazar látvány gyönyörét. Még repülőgép-landolást is láttunk a "tavon", ugyanis Torontonak van egy reptere, ami a város menti kis szigetre épült. Ezért úgy néztek ki a repcsik, mintha a vizen landolának.
Ma könnyebben hazataláltunk, így hamar mi is landolhattunk - az ágyikónkban!
